Itt minden a koponyák körül forog – Erőss Loránd idegsebész a Mandinernek

Íróasztala felett műtőlámpák, a falon koponyametszetek mr-felvétele színes vászonképként, a velük szemben lévő óriási monitoron a műtőben zajló operáció látható. A teljes műtétet végigkövetheti innen?
Igen, mégpedig több kamerán keresztül. A dóm­kamera a teljes műtőt látja, a másik a műtéti területre van állítva, az osztott képernyő többi részén pedig a mikroszkóp, endoszkóp vagy exoszkóp képe, valamint az mr látható. Ha kell, valós időben betekintést tudunk nyújtani távoli résztvevőknek hazai vagy külföldi képzéshez.

Gyanítom, nem sok helyen van ilyen technika Magyarországon.
Nem tudok róla, hogy máshol volna ilyen fejlesztés.

Az ön ötlete volt? 
Igen, amikor átvettem az intézet vezetését, a legnagyobb veszteség számomra a klinikumban, elsősorban a műtőben töltött órák számának csökkenése volt. Ezért legalább virtuálisan legyen itt a műtői környezet – gondoltam. Nem mellékes számomra, hogy így látom a sebészi részleteket, és a betegcsere idejét is követhetem. Mint tudjuk, a műtőidő a legdrágább egy kórházban, ennek nyomon követése az egyik alapja a költséghatékony gyógyításnak. Az informatikai igazgatónknak sikerült megvalósítania az elképzelésemet.

Mindig orvos akart lenni? 
Orvosdinasztiába születtem, a dédapám, a nagyapám is orvos volt, egyedül apám lépett ki a sorból, ő építész lett. Én a tizenegyedik nemzedék vagyok, amely orvoslással foglalkozik. A budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, eleinte állatorvosnak, majd cetológusnak készültem. A nyarakat Szigligeten töltöttük a családdal, és mivel édesapám szerette volna, ha megismerkedem a való élettel, tizennégy éves koromban beadott a szigligeti kovácsműhelybe segédnek, ahol lovakat is patkoltunk, később a tapolcai kórházba műtőssegédek segédjének. Ott olyan benyomások értek, amelyek az orvosi pálya felé tereltek.

Közelebbről?
Meghatározó élményem volt, amikor a Bakonyban egy hadgyakorlat során egy helikopter belerepült a jegenyék közé, lezuhant, és három fiatal katonát, akit a roncsokból kimentettek, behoztak Tapolcára. Az egyik már meghalt, a másiknak nyitva volt a koponyája, láttam a szakadt agyhártyán keresztül az agyát, de tudatánál volt, beszéltünk vele, a harmadiknak pedig tompa hasi sérülése volt, a mája repedt szét. Ézsei főorvos úr, aki Debrecenből került oda osztályvezetőnek, egyből átalakította a kórházat katasztrófaellátásra. Rögtön megtanultam, mi az a triázs: a halottat elkülönítették, a hasi sérültet azonnal bevitték a műtőbe, a koponyasérültért pedig tizenöt percen belül megérkezett a katonai helikopter, és vitte Budapestre, az idegsebészetre. Ez az élmény tizenhét éves gyerekként meghatározta a jövőmet, onnantól az orvosi pálya lett a cél.

A piaristáktól mit kapott a gimnáziumi években?
Jelenits tanár úr tanította a hittant, ő adta örökre nekünk Pilinszky életművét. De mindegyik tanárunk külön egyéniség volt. Az ajtajuk nyitva állt a diákság előtt, mindig fordulhattunk hozzájuk a kérdéseinkkel, és noha nem bentlakásos iskola volt, mint a bencéseké, késő estig az iskolában maradtunk a kosáredzés, a színjátszókör vagy a biológia-szakkör miatt. Oberfrank Palival játszottam egy színpadon, Takács tanár úr meg is fenyegetett, ha színésznek merünk menni, akkor megbuktat bennünket magyarból az érettségi előtt. Meghatározó évek voltak.

Elsőre felvették az orvosira?
Helyhiány miatt elsőre persze nem, és bár már jóval puhább volt a rendszer akkoriban – 1983-at írtunk –, a klerikális reakciósokat azért „megváratták”. A következő évben kilencvenhat százalékos teljesítménnyel már nem tudtak elutasítani.

Igaz, hogy eleinte szívsebésznek készült?
A Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinika intenzív osztályán ügyeltem medikusként a harmadik évtől. Itt az a Szabó Zoltán professzor vizitelt minden hajnalban, akinek a nevéhez az első magyarországi szívtranszplantáció fűződik. Sokat tanultam Lo­zsádi professzor úrtól is a Tűzoltó utcai gyermekszív­sebészeten. A nyári gyakorlati periódusaimat családi kapcsolataink révén Angliában, Bristolban töltöttem, ott találkoztam először idegsebészettel, ott fogott meg igazán ez a szakma, amikor először láttam műtét során koponyát nyitva, és előttem pulzált a beteg egész személyisége.

Az agysebészetről egy laikus leginkább azt gondolja, különleges dolog az emberi elme központjába betekinteni, és rendkívüli felelősség hozzányúlni. Ön hogyan éli meg ezt a felelősséget?
Egyrészt ez is csak egy szerv, annak ellenére hogy az egyik legbonyolultabb szervünk, valójában a személyiségünké. 

Egyfajta misztikus élmény ilyen közel kerülni a másik ember gondolkodásához, érzelmeihez, intellektuális képességeihez, a beszéd, az érzékszervek központjaihoz. Másrészt 

Itt egyedül marad az ember, fókuszban lehet, kikapcsolja a környezetét, de ennek a flow-élménynek nagy ára van: minden mozdulat számít, a felelősség egyedül a sebészé.

Nem nyomja agyon, hogy nem hibázhat? Egy-egy többórás műtét után, gondolom, óriási fáradtságot érez.
Inkább kellemes fáradtság ez, pozitív stressz. Létezik negatív stressz is, amit a felső vezetők, a politikusok élnek meg, és van a pozitív, amit a sportolók tapasztalnak, amikor egy különleges célért hajtanak teljes erőbedobással. Ilyen a műtét is, koncentrálni kell. Az eltelt harminchárom évben szinte minden napomat meghatározta ez az élmény.

Orvosi pályáját a Központi MÁV Kórház Ideggyógyászati és Idegsebészeti osztályán kezdte, 2004- ben került az Amerikai úti idegsebészetre – amely 2023 óta a Semmelweis Egyetem Idegsebészeti és Neurointervenciós Klinikája –, ahol három éve főigazgató. Számos innováció fűződik a nevéhez: idegsebészeti fájdalomcsillapítási módszer, új műtéti technikák az epilepszia sebészi kezelésében. Mindig vonzotta az újítás vágya?
Ha az ember olyan szakmában dolgozik, mint az orvoslás, nincsenek nemzeti, nyelvi határok. Az orvostársadalom nemzetközi, nyitott, szívesen tanít az, aki valami újat hoz a gyógyításba. Ahogy mondtam, már az egyetem alatt is külföldön szocializálódtam, és később is minden szakterületet valamelyik külföldi iskolában tanultam. Ezáltal rengeteg újítást láttam, amiről úgy gondoltam, érdemes hazahozni, legyen az akár műtéttechnika, akár egy bennem született ötlet, amit aztán itthon valósítottam meg. Ahhoz, hogy a Formula 1-ben versenyezzünk, ma már Formula 1-es eszközök kellenek, a pályától kezdve az autóig, nem elég a szürkeállomány meg a képzettség. Ez persze rendkívül forrásigényes. A legkisebb közös többszörös az idegsebészetben a tíz- vagy a százmillió, hiszen milliárdos műszereink vannak: egy gammakés 2,6 milliárd forintba kerül, egy fókuszált ultrahang 1,2 milliárdba, egy-egy fúrórendszer is több tíz millióba, egy robot több száz millióba. És ezek ma már rutineszközök a világban, ha nem hozzuk be őket, nem tudjuk kellő színvonalon ellátni a lakosságot. Szerencsére az elődeim, az intézet alapítói is perfekcionisták voltak, Pásztor professzor úr, aki a maga korában az európai idegsebészet meghatározó alakja volt, vagy Nyáry professzor úr, aki 2007-ig tizennégy éven át vezette az intézetet. Arra törekedtek, hogy Európa egyik legmagasabb szakmai színvonalat képviselő intézete legyünk. Ez olyan örökség, amit őriznünk, tartanunk kell.

Kimondhatjuk, hogy az agy- és idegsebészet olyan területe a magyar egészségügynek, amely a világ legnevesebb klinikáival is felveszi a versenyt? 
Az eredményeket tekintve mindenképpen, de szervezeti felépítésünket és felszereltségünket tekintve sem szégyenkezhetünk. A minap itt járt a Harvard sztrókellátásért felelős neurológiaprofesszora, és amikor megtudta, hogy évi hétszáz körüli mechanikus katéteres vérrögeltávolítást végzünk az agyi nagyerekből, csak annyit mondott: irigylésre méltó, mert ők a felét, úgyhogy tudja, micsoda országos szervezést igényel ez az ellátási forma. A költségvetésünk persze a töredéke a Harvardénak. 

A Parkinson-világtársaság elnöke a reptérről egyenesen az intézetbe jött, és mikor megtudta, hogy kizárólag idegrendszeri kórképek gyógyítására dedikált intézmény a mienk, amelynek a költségvetését, munkaszervezését nem befolyásolja más szakma, azt mondta, ilyenre vágynak ők is. Ez a monoprofil teszi lehetővé, hogy az intézményben egyetlen szakmai szempont érvényesüljön, és ez a hatékonyságunkat erősíti. Itt minden a koponyák körül forog.

Mit gondol, mitől van hazánknak ennyi kiváló teljesítményű kutatóorvosa? Ilyen jó a képzésünk, vagy ilyen kiugróan kreatívak a magyarok?
A világ legjobb egyetemeinek rendszerint van orvosi fakultása, a Semmelweis Egyetem abban különbözik tőlük, hogy orvosok, egészségügyi dolgozók képzésére szakosodott egyetem. Negyven éve fogad külföldi diákokat, egyre többet. Jól látható, hogy a létszámnövekedés mögött magas színvonalú, kompetitív, nemzetközi rangú oktatás áll, amit európai és világviszonylatban is elismernek. Nem véletlen a Harvarddal közös képzések idei elindulása. Volt olyan amerikai diákom, aki Budapestre költözött, itt alapított családot, elvégezte az orvosit, és most a berkeley-i egyetemen professzor. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, nagyon hálás, hogy elindítottam a neuroscience irányába, amivel először nálunk, az intézetben találkozott. Amikor újabb professzori állásra pályázik, mindig tőlem kér referencialevelet. Van súlya tehát a magyar orvosképzésnek és idegtudománynak. A Szentágothai-iskola világhírű idegtudósokat nevelt ki. Ha megnézzük az első Agy-díj kitüntetettjeit, azt látjuk, hogy a megosztott elismerés három birtokosa egy angol, egy amerikai és egy magyar: a magyar Freund Tamás, az amerikai Buzsáki György, az angol pedig Somogyi Péter. Mindhárman a Szentágothai-iskolából nőttek ki.

Az ön nevéhez köthető az első robotasszisztált agyműtét Magyarországon: 2018-ban egy Parkinson-kórban szenvedő férfit sikerült tünetmentessé tenni a milliméter-pontosan beépített neuropészmékerrel.  Azóta száznál is több ehhez hasonló műtétet végeztek már. Ez a jövő?
Az utóbbi tíz évben megjelenő képalkotó eljárások áttörést hoztak a szakmában. Ma már nemcsak az agykérget, a fehérállományt, az agykamrákat látjuk a koponya felnyitása nélkül, hanem az agyban futó pályákat is. A beszéd, az emlékezet, akár az ujjaink mozgása is megjeleníthető az mr-képeken. A legújabb technológiák felgyorsították és biztonságosabbá tették az agysebészetet. A mai műtétek során szinte nincs vérveszteség a minimális roncsolással végezhető beavatkozások elterjedésének köszönhetően. Néhány centiméteres koponyanyíláson keresztül távolítunk el daganatokat, sőt előfordul, hogy koponyát sem nyitunk: endoszkóppal, az orrnyíláson keresztül távolítjuk el az öklömnyi daganatot a homloklebeny alól. A robotok fejlesztése is felgyorsult. Amikor a Rosa robotot rendeltük, három cég foglalkozott idegsebészeti robotok eladásával, ma pedig több mint százötven robottípus van a piacon. Amikor a munkacsoportommal arra jutottunk, hogy szükségünk volna egy ilyen eszközre, Svájcnak is csak egy volt, Belgiumnak is, szóval velük egy időben indultunk. A robot egyébként pályázati forrásból került az intézetbe, és az epilepsziasebészetben ma már elengedhetetlen.

Mit hozhat a mesterséges intelligencia az orvostudományban?
A huszonegyedik században az adat az új arany, de az adatokat értelmezni is kell. Értelmes kérdéseket kell feltegyünk, és használható, relatíve gyors válaszokat kell kapjunk. A piac profitorientált szereplői ezekre a strukturált adatbázisokra vadásznak, mert ez jól eladható. Az adatok hatékony, gyors elemzésében segít a deep learning, népies nevén mesterséges intelligencia. A képi adatok feldolgozásánál ma már rutinszerűen alkalmazzák, például a sztrókellátásban. Magyarországon ha valaki bekerül egy sztrókcentrumba, a mesterséges intelligencia percekkel a koponya-ct elkészülte után döntést hoz arról, hogy milyen ellátást kapjon a beteg. Ha a nagyobb agyalapi ér záródik el, akkor megfelelő feltételek esetén azonnal elindulhat a mentő az ellátás helyére, hogy ne veszítsünk időt. Ugyanígy használjuk a mesterséges intelligenciát az emberi szövetminták analízisében is. A technológia fel fogja gyorsítani a tudományt, a gyógyítást, a kórházak működését. Aki nem kezdi el holnap az ez irányú fejlesztést, évekkel fog lemaradni hetek alatt.

A mesterséges intelligencia bevezetése a gyógyításba azonban etikai kérdéseket is felvet, a UNESCO külön bizottságot is létrehozott ezek megtárgyalására. Milyen megfontolásokat említene?
Két típusú adatátvitel történhet a gép és az agy között: az egyik, amikor információt nyerünk az idegrendszerből, ez a mind reading, a másik, amikor információt viszünk be, és azzal moduláljuk a beteg idegrendszerének a működését, ez a mind writing. Jó példa erre, amikor különböző frekvenciájú hangokat vezetünk a gerincvelőre a gerinccsatornába ültetett elektródákon keresztül, és a siketek számára szenzoros ingereket keltve a gerincvelőben hallást generálunk. Ezzel foglalkozunk most az egyik kutatócsoportunkkal.

Kérdés, meddig etikus egy-egy ilyen beavatkozás. Az adatbevitel nyilván felvethet aggályokat.
Az adatnyerés is, hiszen a beteg személyes adatairól van szó, amikor a gondolatait olvassa ki a gép. Azzal, hogy valamilyen stimulációs eszközzel befolyásoljuk a gondolkodást, a félelem- vagy a fájdalomérzést, vagy képi adatokat viszünk be, jelentősen megváltoztathatjuk a beteg viselkedését. A neuromodulációs eljárásokkal ma már ott tartunk, hogy ha túlstimulálunk egy bizonyos kis agyterületet, akkor a beteg akár hipománná vagy hiperszexuálissá is válhat.

A hívő embert kérdezem: nincsen olyan olvasatuk ezeknek az újításoknak, hogy az ember túlterjeszkedve saját hatáskörén Isten helyébe akar lépni?
Ha arra gondol, hogy Isten soha nem képzelte magát idegsebésznek, érzem a kérdés részben szarkasztikus, részben teljesen komoly neuroetikai élét. Komolyra fordítva a szót, az ember is teremt a maga korlátos módján, tudása révén befolyásolhat biológiai folyamatokat, magába az emberi genomba is belenyúlt már, a humánhomloklebenyben megszülető kreatív gondolatokat, érzelmeket is tudja modulálni. Mindent átfogó befolyást mégsem tud szerezni a teremtett világon. Szerintem 

Fiatalkorától kezdve jelen van az életében a hit és az abból fakadó karitatív tevékenység. Alapításától kezdve aktívan részt vesz a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkájában. Hogyan került a szervezet közelébe?
Ha röviden kellene válaszolni, Kozma Imre atya nevét mondanám. Fiatal egyetemistaként ismertem meg, amikor a zugligeti templom közösségébe jártam. Imre atya karizmatikus személyisége sokunknak meghatározó volt. Amikor a belvárosi ferencesek után a „perifériára” helyezték, aktív közösséget épített Zugligetben. Ott találkoztunk és lettünk barátok Pál Ferenccel, Vecsei Miklóssal és Schumicky Andrással. Egyikünk sem szakadt el azóta sem az ember lelki, testi vagy szociális problémáitól: Pál Feri pap lett, Vecsei Miki a szociális szférában dolgozik, András a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat munkáját segíti, minden héten szállít adományokat Kárpát­aljára. Amikor 1989-ban a keletnémet menekültek úgy döntöttek, hogy nem térnek haza, és a zugligeti plébánia kertjében rájuk zártuk a rácsos kaput, amelynek túloldalán a Stasi próbálta őket a hazatérésre agitálni, addigra már kész szervezet működött a közösség révén. Gyakorlatilag amint a Malteser Hilfsdienst megérkezett, csak ránk kellett adni a máltai pulóvert, és attól kezdve működött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Később pedig ezt a feladatot vittük tovább a romániai forradalom idején, majd a délszláv háborúban.

Mi volt Imre atya titka?
A kereszténység nem elmélet – ez volt a jelmondata, nem is tudott egy helyben ülni. Különös képessége volt a közösség megszervezéséhez, tanítani lehetne vezetőképzőkön, ahogy motivált bennünket. Az önkéntes munka az életünk részévé vált,

A minap barátainkkal felidéztük, kinek milyen emléke fűződik Imre atyához, és előkerültek azok a történetek, amikor a kerekesszékes, légzésbénult Baba utcai barátainkat vittük ki szilveszterkor Rómába vagy a franciaországi taizéi találkozókra, olykor mostoha körülmények között. Volt karácsony, amikor Imre atyával szentestén elmentünk a hajléktalanokhoz a Déli pályaudvarra, és ott karácsonyoztunk velük, míg otthon, a családban mindenki arra várt, hogy mikor lesz már végre gyertyagyújtás. Vagy említhetném, amikor a barátnőmet elvittem a hajléktalanvonatra, és ő asszisztált nekem az egyszerűbb sebészi beavatkozásokban, fekélyek kezelésében – nem volt könnyű látvány egy bölcsésznek, de azért csak feleségül jött hozzám. Imre atya irányadó volt az életünkben, ő esketett, ő keresztelte mind a négy fiamat. Az igény az érték- és közösségteremtésre az ő példája nyomán hagyományozódott ránk, és rajtunk keresztül hat a gyerekeinkre is. Ha nem is ugyanolyan stílusban, ők viszik tovább ezt a szemléletet.

Amikor beteg lett Imre atya, milyen érzés volt orvosként fordulni feléje?
Nagyon fegyelmezett ember volt. Türelemmel viselte a kivizsgá­lást, de a folyamatos tenni akarás hajtotta, nem szerette, hogy várni kell a gyógyulást. Jólesett, hogy bízott bennem, tisztelte a szaktudásomat, és én hálás voltam mindazért, amit kaptam tőle. Közel kerültünk egymáshoz, a mester és tanítvány közti viszony az orvosnak kiszolgáltatott beteg és a gyógyító kapcsolatává változott át. Érdekes, hogy pár héttel a halála előtt még teljes jóllétben fogadta a német menekülteket, akik huszonöt év után Trabantokkal és Wartburgokkal látogattak vissza Zugligetbe, hogy találkozzanak a segítőjükkel. Megható pillanatok voltak. Gyorsan, életéhez méltón ment el közülünk. Nagy űrt hagyott maga után.

Nyitókép és képek: Ficsor Márton